10. A bűncselekmény fogalmi elemei: tényállásszerűség (büntetendőség), társadalomra veszélyesség (jogellenesség), bűnösség

10. § (1) Bűncselekmény az a szándékosan vagy - ha a törvény a gondatlan elkövetést is bünteti - gondatlanságból elkövetett cselekmény, amely veszélyes a társadalomra, és amelyre a törvény büntetés kiszabását rendeli.
1. Törvényi tényállások
A bűncselekménnyé nyilvánítás a törvényi tényállások megállapítása során történik, a büntetések nemét és mértékét pedig a tényálláshoz fűzött büntetési tételek, illetőleg tételkeretek határozzák meg.
    Az első vizsgálati lépcső annak megállapítása, hogy e cselekmény kimerítette-e egy törvényi tényállás kereteit; a törvényi tényállást pedig azoknak a körülményeknek az összessége alkotja amelyeket az adott büntetőnorma a Különös Részben leír;
    A törvényi tényállás hordozza a nullum crimen sine lege elvét, objektív és szubjektív elemek összessége; a tényállásszerűség társadalomra veszélyességnek mindig szimptómája.
A tényállásban  tettes-tudati ismérvek szereplésére is sor kerülhet, így a szándékosság és a gondatlanság is jelen van; a tettes-tudati elemek (szándék, gondatlanság, az esetleg szereplő motívum és célzat) szubjektív elemek, a tényállás alanyi oldalának (bűnösségi tényállásnak) a részei.
    A tényállásban elválik a szubjektív az objektívtól, az objektív ismérvek a társadalomra veszélyességet, a szubjektív ismérvek a bűnösséget alakítják.
    Az Általános rész szabályai közül csak azok vesznek részt a tényállásszerűség alakításában, amelyeket a törvényi tényállás megnevez.
    A jogállamiság szempontjából szólni kell még a keretdiszpozíciókról ; ezek körében a tényállás olyan külön normát zár magába, amelynek szövege nem a Büntető Törvénykönyvben lett kihirdetve; ezáltal megismerhetősége korlátozott.
    A tényállásszerűségen belül önálló jelentősége van az objektív ismérveknek; ezek hordozzák  a társadalomra veszélyességet, a jogellenességet.
2. Társadalomra veszélyesség – jogellenesség
11.    §.(2) Társadalomra veszélyes cselekmény az a tevékenység vagy mulasztás, amely a Magyar Köztársaság állami, társadalmi vagy gazdasági rendjét, az állampolgárok személyét vagy jogait sérti vagy veszélyezteti.
A társadalomra veszélyesség: egyrészt jogalkotási, másrészt jogalkalmazási kategória.
1. A jogalkotás számára a társadalomra veszélyesség a bűncselekménnyé nyilvánítás indoka; a  jogalkotó eszközöl egy kiválasztást, s nyilvánít bizonyos cselekményeket bűncselekménnyé, hogy az állami, a társadalmi vagy a gazdasági rendet sértik vagy veszélyeztetik.
A bűncselekménnyé nyilvánítás ténye a jogalkotónak azt a felfogását tükrözi, hogy a cselekményt a társadalomra veszélyesnek tekinti.
A társadalomra veszélyesség értékelése és a bűncselekménnyé nyilvánítás a jogalkotó feladata.
Abban a körben, amelyben a törvény társadalmi viszonyokat említ meg olyanokként, mint amelyek sértése vagy veszélyeztetés veszélyes a társadalomra, lényegében a jogtárgyakra utal.
2. A jogalkalmazás számára csak az a tevékenység vagy mulasztás veszélyes a társadalomra, amely sérti vagy veszélyezteti az említett társadalmi viszonyokat; a Btk. azonban azzal a lehetőséggel számol, hogy a cselekmény az elkövetéskor veszélyes a társadalomra, de csak csekély fokban.
Az elkövetéskor még a társadalomra veszélyt jelentő cselekmény az elbírálás időpontjában már teljesen elvesztette társadalomra veszélyességét.
36. § Nem büntethető az, akinek a cselekménye az elbíráláskor már nem veszélyes vagy olyan csekély fokban veszélyes a társadalomra, hogy - személyére is figyelemmel - a törvény szerint alkalmazható legenyhébb büntetés is szükségtelen.
A társadalomra veszélyességről rendelkezik a
83. § (1) A büntetést - céljának (37. §) szem előtt tartásával - a törvényben meghatározott keretek között úgy kell kiszabni, hogy igazodjék a bűncselekmény és az elkövető társadalomra veszélyességéhez, a bűnösség fokához, továbbá az egyéb súlyosító és enyhítő körülményekhez; e szerint a konkrét ügyben büntethető elkövetővel szemben kiszabásra kerülő büntetés mértékének egyik meghatározó szempontja: a konkrét cselekmény társadalomra veszélyessége.
A háború előtti magyar jogtudományban és a joggyakorlatban a jogellenességgel kapcsolatban érvényesült az a felfogás, hogy a tényállásszerű cselekmény jogellenességét csak a törvényben  nevesített okok zárhatják ki!
3. A bűnösség
1.    Perjogi bűnösség
Először a ~ bűnösség fogalma alakult ki; azt fejezi ki, hogy a bíróság „bűnösnek mondja ki” a vádlottat a bűncselekmény elkövetésében és ezért őt büntetéssel sújtja. A bűnösség „kimondására” azzal a feltétellel kerül sor, hogy bebizonyosodott a vád tárgyává tett cselekmény bűncselekmény és azt a vádlott követte el.; kimondásának alapja büntető alanyi jog szempontból a büntetőjogi felelősségre vonás feltételeinek a fennállása.
Eszerint: a vádlott kimerítette valamely bűncselekmény törvényi tényállását s hiányoznka a büntetőjogi felelősségre vonás akadálya
2.    Az alanyi bűnösség
~ a perjogin belül elrejtve létezett; amikor a XIX. Század büntetőjog tudománya kialakította a jogellenesség fogalmát, s azon a bűncselekmény külső tárgyi megjelenését értette, ezzel szemben keresték a belső, „lelki” mozzanatokat.
Az elkövető gondolati világában kialakuló folyamatok ekkor nyerték el a „bűnösség” megjelölését.
Eredetileg mint gyűjtő fogalmat használták és rajta a szándékosságot és a gondatlanságot értették. A szándék (dolus) és a gondatlanság (culpa) már régóta ismert volt a római jog által, a bűnösség alkotóelemévé mégis csak A XIX. században váltak.
A szándék lélektani fogalom, a jog értékrendszerétől függetlenül jellemezhető; szándékosan jót és rosszat egyaránt tehetünk: szándékosan lehet játszani, gyógyítani, építeni, de lehet ölni is.
A gondatlanság csak a jog értékrendszerével összefüggésben elemezhető, lélektanban nincs gondatlanság.
A gondatlanság súlyosabb alakja az ún. tudatos gondatlanság; azáltal jön létre, hogy az elkövető előre látja magatartása következményeinek a lehetőségét, de könnyelműen bízik azok elmaradásában.
A gondatlanság enyhébb alakzata az ún. hanyag gondatlanság; az elkövető nem látja előre magatartása lehetséges következményeit, s azért nem látja azokat előre, mert elmulasztotta a tőle elvárható figyelmet vagy körültekintést.
A tőle elvárhatóság értékelést jelent, olyan értékelést, amelyet a bíró alakít ki az elkövető általános intelligenciájáról, élettapasztalatáról, felismerési képességéről.
A gondatlanság körében tehát értékelés alá eső mozzanatokat fedezett fel a tudomány: könnyelműséget és tőle elvárhatóságot.
Mások a gondatlanságnál felfedezett értékelő mozzanatot vetítették vissza a szándékra, s a bűnösségfogalmat az „elvárhatóságra” kívánták felépíteni.
Azt a bűnösségi felfogást amely a bűnösséget az elvárhatósággal hozza összefüggésbe, s lényegét a bírói értékelésben látja, axiológiai (értéktani) vagy normatív bűnösségi tannak nevezzük.
Kelsen – valaki nem azért bűnös, mert azt a valamit akarta és tudta, hanem azért és csak azért, mert neki azt a valamit nem lett volna szabad megtenni vagy megakadályozni.
A szándékosság és a gondatlanság a bírói értékelésnek csak tárgyai; a bűnösségnek csak megjelenési formája.